Vajon mikor bukik meg a belorusz rezsim?

A július 3-i megmozdulások szétverése megmutatta, mekkora szakadék tátong a hatalom és a nép között Belaruszban, a rendőrség brutalitása, melynek során immár mintegy 1800 embert őrizetbe vettek, s nemcsak Minszkben, hanem a vidéki városokban is, lassan a csendes többséget is az ellenzék oldalára állítja.
A belorusz ellenzékiek túlnyomó többsége tizen- és huszonéves fiatal, akiknek semmilyen összehasonlítási alapjuk nincsen, hiszen Alekszandr Lukasenko immáron 17 éve – az már majdnem egy emberi generáció – vezeti a kelet-európai országot. Ők alkotják az ellenzéki mozgalmak fő motorját, annál is inkább, mivel nekik nincs semmi vesztenivalójuk, nincs családjuk és egzisztenciájuk, ami visszatarthatja őket a „meggondolatlan” lépésektől.

Valerij Karbalevics belorusz politológus szerint Belaruszban szakadék keletkezett a társadalomban Lukasenko támogatói és ellenzéke között, s az ellenzéket csak megerősítette az országra szakadt gazdasági válság.
Lukasenko fél, és hírhedt titkosszolgálata is megrettent – vélik belorusz újságírók. A facebook.com és a vkontakte.ru közösségi szájtokon szerveződő ellenzéki mozgalmak, úgy látszik, valóban megijesztették a belorusz hatóságokat, melyek intézkedési már-már az abszurditásba fordulnak, olyannira, hogy olykor már vétlen járókelők is áldozatául esnek a túlbuzgó rendőrségnek.
Vajon mi lehet a kiút a jelenlegi szituációból?
1) a politikai rendszer megváltozása: Lukasenko elnök a belorusz rendszer megingathatatlanságáról szónokol. A sokszínű ellenzék hatalomra jutása politikai-ideológiai káosz kialakulását okozná az országban, annál is inkább, mivel a belorusz ellenzéknek nincs semmilyen irányítási-államigazgatási tapasztalata.
2) gazdasági reformok: a belorusz szocializmus rendszere a jelek szerint kimerítette minden tartalékát. A hatalom tagadja, hogy változtatásokra lenne szükség, pedig reformokat csak a hatalomtól lehetne várni, hiszen a belorusz gazdaságban elenyésző súllyal bírnak a magánvállalatok, a civil szféra, és a belorusz gazdasági szakértők színvonala is elmarad a kívánttól.
3) privatizáció: Belaruszban a cégek jelentős része állami tulajdonú, reális értékük nagyon nehezen megállapítható. A befektetők – beleértve a megváltóként várt kínaiakat is - nem tolonganak, hogy zsákbamacskát vegyenek.
4) a társadalom liberalizációja: ehelyett az elnök a hatalmi vertikál és a diszciplína erősítését kezdeményezi. A liberalizáció szoros összefüggésben van a politikai és gazdasági reformokkal, de mivel egyik megvalósítása sem várható, ezért várhatóan erre sem kerül majd sor.
Mivel tehát a jövőben semmi lényeges változtatás nem várható a hatalomtól, ezért nem marad más, mint várni az összeomlás bekövetkeztét. A belorusz városokban csendes tüntetések zajlanak, az emberek egyszerűen és spontán módon gyülekeznek, nem szólnak semmit, nem kiabálnak, nem követelnek, nem törnek-zúznak. Vajon mit hozhat fel ellenük a hatalom?
A belorusz hivatalos propagandában fél év szünet és nyugatellenesség után ismét Oroszország lett az első számú közellenség. Ennek oka, hogy a Minszknek nyújtott 3 milliárd dolláros orosz hitel szinte semmire nem elég, de közben pedig Moszkva benyújtja a számlát.
A belorusz rezsim csak a rossz és a még rosszabb között választhat: vagy kibékül a Nyugattal és demokratikus-liberális reformokat hajt végre, ami nyilvánvalóan a rezsim végét jelenti; vagy pedig apránként eladja az oroszoknak az országot. Belarusz jelenleg egy „ostromlott erődre” hasonlít a hivatalos Minszk szerint, melyet körös-körül ellenségek öveznek: az EU, az USA, Lengyelország, Németország, és már Oroszország is.
Vajon van-e kiút ebből a helyzetből Lukasenko számára?