Tadzsikisztán területe a múltban a Bukharai Emirátushoz tartozott, s csak 1924-ben szervezték meg a Szovjetunión belül a Tadzsik autonóm területet. Tadzsikisztán csak 1929-ben kapott önálló tagköztársasági rangot (igaz, a határokat úgy húzták meg, hogy milliós számban maradtak üzbégek Tadzsikisztánban, és tadzsikok Üzbegisztánban).

Tadzsikisztán első vezetői a dél-tadzsikisztáni klánokból kerültek ki. Noha Dél-Tadzsikisztánban erősebb volt az iszlám, az innen származó tradicionális mentalitású vezetők feladata volt, hogy levezényeljék az erőltetett modernizációt a köztársaságban.

A ’30-as években, a sztálini tisztogatások során ezt a vezető réteget nagyrészt félreállították, s a helyüket az „északiak” vették át, a hodzsenti (leninabadi) klán képviselői. Hodzsent korábban a szunnita muzulmán elit központja volt, ám a szovjet korszakban a viszonylag fejlett Szogdia és központja, Leninabad a muzulmán vallási eszméket pragmatikusan a szovjet ideológiára felváltó ifjabb tadzsik elit központjává vált. A leninabadi elit gyakorlatilag a ’80-as évek végéig kezében tartotta a köztársaság irányítását.

 

 

Igaz, a pozíciókból a déliek is részesültek. A kuljabi klán hagyományosan az erőszakszervezetek fölötti ellenőrzést szerezte meg, és mintegy ők tartották szemmel a badahsaniakat (a tadzsikok siíta csoportja). A Közép-Tadzsikisztánban élő garmi (karategini) klán képviselői kiszorultak ugyan az államigazgatás vezető pozícióiból, ám fontos helyeket foglalhattak el a kereskedelemben és a népgazdaságban.

Azaz, mint látható, Tadzsikisztánban, kommunizmus ide, sztálinizmus oda, adaptálódva ugyan a kor viszonyaihoz, de megőrződtek a hagyományos struktúrák, a klánrendszer. Ezt fejezi ki a szovjet korszakban jól ismert szólás: „Leninabad uralkodik, Kuljab őriz, Pamír táncol, Karategin kereskedik.”

 

Amíg a szovjet rendszer eredményeket is elért, ez a felállás működött. Amikor azonban megkezdődött a szovjet rendszer bomlása, a déli klánok képviselői is elkezdték hallatni a hangjukat, a pozíciók újraosztását követelve. Külsőleg ez a konfliktus a „kommunisták” és a „demokraták” közti harcként jelent meg. Igaz, a klánok közötti harc nem képes teljes értékű magyarázatot adni a történtekre. A ’80-as években felgyorsult Tadzsikisztán leszakadása a Szovjetunió más köztársaságaitól, a lakosság elégedetlensége nőtt, vallási újjászületés kezdődött az országban (először az illegális imahelyként működő „teaházak” formájában, majd az egyre szaporodó mecsetek alakjában). Már a ’80-as évek végén megjelent a Rasztohez (Újjászületés) tadzsik nemzeti újjászületést hirdető mozgalom. A nyugatbarát, liberális érzelmű ellenzékiek megalapították a Demokrata Pártot. Az Iszlám Újjászületés Pártja pedig vallási alapokon nyugodva képzelte el Tadzsikisztán jövőjét.

A demokratikus-iszlám ellenzéknek elsősorban Tadzsikisztán déli területein volt a bázisa, amely mintegy előrevetítette a konfliktust a fejlett észak és az elmaradott dél között.

1990 elején, összefüggésben a gazdasági helyzet romlásával, Dusanbéban egyre gyakoribbá váltak a tömegtüntetések. Ezeken első számú célponttá vált Kahar Mahkamov tadzsik pártfőtitkár, akit a gazdasági helyzet romlásáért, az egyre szaporodó problémák miatt támadtak. A szociális követelések mellé hamarosan ideológiai jellegűek is társultak. A Rasztohez a kommunista párt betiltását követelte, de Mahkamovot az oroszok megtelepedése és az iszlám elnyomása miatt is támadták.

 

Olaj volt a tűzre, hogy Tadzsikisztán befogadott néhány ezer bakui örmény menekültet. A kis számú tadzsikisztáni örmény közösség jelentős pozíciókat foglalt el Tadzsikisztán gazdasági és kereskedelmi életében, s a helyi örmények állásokkal, pozíciókkal segítették Kaukázusból menekülő társaikat. Pletykák terjedtek arról, hogy az örmények a tadzsikok rovására segítik sajátjaikat, hogy „megvették” a köztársasági vezetést. A bomba akkor robbant, amikor elterjedt a „hír”, hogy egy új, több ezres örmény csoport érkezik (a valóságban mindössze 39 emberről volt szó) és az örményeknek soron kívül lakást fognak kiutalni Dusanbe új építésű negyedében.

Február 11-én tömegtüntetések kezdődtek Dusanbéban. Miután Mahkamov ígérete ellenére nem volt hajlandó találkozni a tüntetőkkel, elszabadult a pokol. A tömeg örmény- és oroszellenes pogromba kezdett, melynek számos áldozata lett.

A pogrom kezdetét illetően persze számos verzió terjeng. Az örmények szerint Bakuból érkezett provokátorok bíztatták a tömeget támadásra, a tadzsik ellenzékiek szerint viszont Moszkva provokálta ki a pogromot, azért, hogy beavatkozhasson Tadzsikisztán belügyeibe.

Február 12-én, miután a tömeg kísérletet tett arra, hogy elfoglalja a Központi Bizottság épületét, a hatóságok belelőttek a demonstrálókba. A zavargások egyre nagyobb területre terjedtek ki. 13-án különleges katonai egységek érkeztek Moszkvából, akik megkezdték a rend helyreállítását, illetve a pogrom üldözötteinek evakuálását. 13-án este nagyobb katonai erők érkeztek a városba, s a következő napon sikerült megfékezni a zavargásokat. A hivatalos adatok szerint 22 ember halt meg, 565-en megsebesültek. A sebesültek több mint a fele orosz volt.

A megnyugvás azonban csak ideiglenes volt. A további események a felbomlás felé mutattak. 1990 novemberében bevezették a tadzsik elnök tisztséget, amelyet Mahkamovnak adományozott a Legfelső Tanács. Mahkamov 1991 augusztusában támogatta a kudarcot vallott moszkvai „puccsistákat”, minekután lemondásra kényszerült. 1991 novemberében elnökké választották – a jelek szerint csalással – a kommunista múltú Rahmon Nabijevet, a leninabadi klán tipikus képviselőjét. Azaz a képlet a szovjet időket idézte: az északi, leninabadi klán kezében maradt a köztársaság irányítása. Nabijev a régi reflexek szerint képzelte el Tadzsikisztán irányítását: a sajtó szoros kontrollja, a kellemetlenkedő újságírók és ellenzékiek megzabolázása.

Ez persze csak ismét kiélezte a feszültséget. 1992 tavaszán tömegtüntetések kezdődtek Dusanbéban. Az egyes klánok rohamos gyorsasággal fegyverezték fel saját támogatói csoportjaikat. Májusban kompromisszum született a kormány és az ellenzék között, a 24 miniszteri székből 11 megkaptak az ellenzék – azaz a déli klánok – képviselői. Ezzel azonban nem szűnt meg az erőszak. Ősszel megindult a leszámolás az egyes klánok között, Nabijev hatalma gyakorlatilag szétfoszlott, az elnök szeptemberben lemondott. Míg dél az iszlamisták kezébe került, az északi klánok irányításával megalakult a Népi Front, amely offenzívát indított a főváros ellen. A Népi Front könnyen elfoglalta Dusanbét, ekkor ismét pogromok zajlottak a tadzsik fővárosban, melyek áldozatául ezúttal a déliek, badahsániak  estek. A polgárháborús körülmények között a Népi Front vezetőjét, Emomali Rahmonovot Tadzsikisztán elnökévé választották. 

 

A polgárháború azonban nem ért véget, éppen ellenkezőleg, abba külföldi erők is beavatkoztak. A Népi Front oldalán a Tadzsikisztánban állomásozó 201-es orosz lövészhadosztály és az üzbég légierő. Az iszlamista ellenzék oldalán az afgán modzsahedek vállaltak részvételt. A frontvonalak nagyjából a Vahs folyó mentén merevedtek meg. 

A béketárgyalások ugyan már 1993-ben megindultak a két fél között, de csak 1997-ben vezettek eredményre, amikor már mintegy 150 ezer ember vált a polgárháború áldozatává. A Moszkvában megkötött egyezmény eredményeképpen az ellenzékiek is pozíciókat kaptak, az egykori lázadó fegyveresek pedig a tadzsik hadseregben folytathatták „karrierjüket”.

 

 

Azóta a helyzet jelentősen konszolidálódott. Rahmonov – személyi kultuszt kiépítve - azóta is elnök, noha már törölte nevéből az oroszos –ov végződést. Tadzsikisztán ma nyugodtnak tűnik, igaz, még 2009-ben is voltak olyan foltok a nehezen járható magashegységi régiókban, ahol a felkelők maradványai gyakorolták a hatalmat. Félő, hogy Tadzsikisztánban törékeny az egyensúly, hiszen az országot keresztül-kasul szabdaló kláni és vallási törésvonalak ma is léteznek.

 

(forrás: Mihail Kalisevszkij: A Lenin-tértől a Sahidon-térig. 20 éve volt a dusanbei tragédia.)