Meztelenek, talán bolondok és egy kicsit szabadok is

Művészet és cenzúra a Szovjetunióban. Kiállítás a 20-as 30-as évek szovjet fotóművészetéről. Edoardo Sassi, Corriere della Sera

A fényképek szinte az összes múlt századi diktatúra kedvenc propagandisztikus eszközei közé tartoztak, hiszen minden másnál pontosabban ábrázolták az adott totalitárius rendszer embereszményét. A Rómában nemrég megnyílt kiállítás egy Olaszországban alig ismert, mégis hihetetlenül érdekes művészeti korszak, a 20-as, 30-as évek szovjet-orosz fotográfiáját hivatott bemutatni. A legkorábbi kiállított képek nem sokkal az októberi forradalom után készültek, míg a sorozat záróakkordjaként bemutatott darabok szereplőit a sztálini korszak tetőpontján kapták lencsevégre. Ezen az időrendi pályán szerveződik kronologikus sorrendbe a kiállítás anyaga, melyet a Sala Santa Rita elegáns és egyben klasszikus termei fogadtak be. A tárlat fényét emeli, hogy korábban ugyanezen térben kaptak helyet többek között Robert Capa, Arnaldo Pomodoro, Tommaso Le Pera, Roberto Capucci, Bartolomeo és Achille Pinelli, Antoine Jean Baptiste Thomas, Emanuele Luzzati, Altan, Pablo Echaurren, Federico Garolla, Maria Signorelli, Mojmir Ježec illetve Michelangelo Pace alkotásai is.

A minden hétköznap látogatható kiállítás egyben egy nagyszerű időutazás is, hiszen 71 mára már történelmi fényképen keresztül mutatja be a művészet e fontos ágának szovjet-orosz fejlődését. A diktatúrákra olyannyira jellemző alapvetések természetesen utóbbi tabló sajátjai is, nem sokban ütve el az előző század más, szintén rezsimek által befolyásolt nemzetek művészetének sajátságaitól, de a kiállítás nem csak erről a hasonlóságról szól. Sokkal inkább arról a különleges avantgárd, újító, bátran kísérletező alkotói környezetről, ahol zseniális művészek egész sora találta meg az ideális szellemi táptalajt – még ha csak egy történelmi pillanat erejéig is. Ma már tudjuk: nem sokkal később a nyitás korszaka megtorpant, sőt a visszafejlődés jelei mutatkoztak. Ugyanazon téma hivatalos állásfoglalás kérdésévé, minden cenzúra tárgyává, szélsőséges megítélések szerint pornográfiává vált. Az árral szemben úszva kevesen maradtak a víz felett, akik mégis, például Alekszandr Grinberg (1885-1979) az internálás sorsára jutottak, gulágon végezték. Legfőbb bűnük az volt, hogy nem engedelmeskedve Sztálin parancsának, igaz csak magáncélra készített képeken, de megszegték a meztelen test ábrázolásának tilalmát. Az elmúlt évtizedek tanulságait ismerve a kiállításra bocsátott képek mindegyike meglepően, egyformán szép, mégis érezhető az a nézőpontbeli váltás, amely a meztelen test csodálatát (részben Isadora Duncan – 1877-1927 -, a világhírű amerikai táncos és koreográfus 1921 óta Moszkvában működő iskolájának köszönhetően) elválasztotta a propagandától; a mozgalom, a változás szükségessége által életre hívott, a 20-as évek elején még olyan fontos, művészetet a katonai felvonulások plasztikájától. Ugyanígy nem lehet nem észrevenni a különbséget a fedetlen testek mozgalmasságát, nyugtalanságát hirdető fotók (tipikus attribútuma a lobogó zászló, a kibontott fátyol) és a harmincas években a Vörös téren rendezett militáris tornabemutatók hadi rendben és nevelési célzattal felvonuló tornászalakulatait ábrázoló kor-képek között. A festői igényességgel a negatívba mentett kompozícióktól kissé elszakadva egyes orosz művészek (Ida Napelbaum, Jurij Jeremin, Nyikolaj Szviskov-Paola, Alekszandr Grinberg, Nyikolaj Vlasjevszkij, Andrej Tyelesov, Vaszilij Divago, Grigorij Zimin) szinte kizárólag a női (gyakran meztelen) test mint egyenrangú forma és alany ábrázolására koncentráltak, így fejezve ki a mozgalom többirányú lehetőségeit. Felvételeik, a folyamatosság jellegzetes képi jegyei ellenére, elválnak a harmincas évek irányvonalától, a szakítás íve szembetűnő.

Az első korszak termékei eredetileg a „Mozgalom művészete” címet viselő moszkvai kiállításon tekinthetőek meg a Koreológiai [1][2] gondozásában.

A második korszakra már teljesen más jelzők illenek. Képei sokat vesztenek korábbi érzéki és csábító vonásaikból, hogy hitelesen mutassák be a diktatúra szemszögéből a tömeg szépségét, a sokaság esztétikáját. Az egészség és a (testi-lelki) tisztaság (ha úgy tetszik higiénia) jelszavával, ahol a csoportos tornászmutatványok és koreográfiák a korábbi alkotói szabadság paródiájaként is megállnák a helyüket. (Még akkor is, ha egyes pozitív stíluselemeket, így az emberpiramisok vagy az akrobata párok képi ábrázolását szerencsére megőrizték.) Olyan gúny, találó vicc, mintha zuhanyzóköntösben, díszes derékövvel öltöztetett férfimodelleket fényképeznénk.

A harmincas évek „pálfordulása” jól jellemezte a későbbi korok szovjet művészeti elvárásainak képtelenségét, egy világét, ahol pornográfia vádjával neves alkotók a gulágra kerülhettek. A római kiállítás a Cultura del Comune segítségével a Fondazione Internazionale Accademia Arco gondozásában került megrendezésre.