A nemrég elhunyt Habsburg Ottó, az utolsó magyar király, IV. Károly fia, mögött páratlanul gazdag és érdekes életút állt, az egyik legmegbecsültebb személyiségnek tartották Magyarországon (neve szóba került köztársasági elnökként is). Közismert volt Habsburg Ottó szeretete Magyarország iránt, de az talán kevésbé köztudott, hogy milyen mély ellenszenvvel viseltetett a pravoszláv népekkel, mindenekelőtt az oroszokkal és a szerbekkel szemben. Habsburg Ottó világfelfogásában éles különbséget tett a nyugati kereszténység (mindenekelőtt a római katolicizmus) és az ortodox világ között. Ebben a világlátásban a „civilizált európai” ellenképe ortodox oldalon a „barbár orosz" (vagy szerb). Egyfajta tradicionális világlátásról van szó, ezért is tartjuk fontosnak, érdekesnek ismertetését.
Az alábbiakban az 1992-ben megjelent „Európáért” c. riportkötet Oroszországot és az ortodox világot érintő megnyilatkozásaiból idézünk. Az interjúkat Haas György készítette.
Bár Habsburg Ottó elismerését fejezte ki az orosz nép kvalitásait illetően:

„az oroszokban nagy ilyen-olyan kapacitás van. Elvégre eszes nép, kitűnő tudósaik, jó íróik vannak…”,

az orosz államiságról már korántsem alkotott ilyen jó véleményt.

Habsburg Ottó szerint Oroszország (1992-ben járunk) identitászavarral küszködik, s nem tudja eldönteni, hogy Európához vagy Ázsiához tartozik-e.

Szerinte „azok a területek, melyek a Kaukázustól keletre találhatók, egy szép napon függetlenek lesznek, mert ezek mind gyarmati területek. Itt tizenöt nemzetiség él, akik vissza akarják szerezni a függetlenségüket…itt szerintem lesz még egy második forradalom, melynek kapcsán ezek a részek felszabadulnak. Úgy érzem, hogy ez előbb vagy utóbb megvalósul.”

Habsburg Ottó szerint „dekolonizálni” kell Oroszországot: ez az ára az ország esetleges európai integrációjának. Habsburg Ottó tehát az orosz államiság egészét támadja, szemlélete a közép-európai etnikai nacionalista mentalitást tükrözi.
Habsburg Ottó sötét színekkel ecseteli az ortodoxiát, amely veszedelmes eszmék, a bolsevizmus és a szélsőséges nacionalizmus bölcsője Oroszországban, de Szerbiában is.

„Látható, ha a szerbek bevonulnak egy helységbe, ahol nyugati keresztények élnek, akkor a csetnikekkel már jön a pópa, és elfoglalja a templomot. Ahol nem tudják elfoglalni, ott szétlövik.”

A keleti szlávok reménységét az ukrán katolikusok adják: „az ukrán katolikusok rohamosan közelednek a nyugati világhoz, noha továbbra is üldöztetésnek vannak kitéve” – állította 1992-ben Habsburg Ottó.
Az oroszok, ahová csak beteszik a lábukat, mindent szétdúlnak, idegen testként nyomulnak be a békés hétköznapokba mint a sáskák, mindent letarolnak, nyomukban a bűn jár – sugallja Habsburg Ottó.

„Így pl. Lettországban átvették az összes erdőt. Kivágják a fákat a hadsereg egységei, és az örmény maffia segítségével (már megint egy keleti keresztény nép!) eladják a világpiacon. Egyszerűen kirabolják azt az országot, ahol élnek. Egészen olyan, mint a középkori, vagy inkább a 17-18. századbeli katonák viselkedése. Ezek ott rabolnak, fosztogatnak, ahol éppen vannak.”

Habsburg Ottó 1992-ben dicsérő szavakkal illette Borisz Jelcint, elmarasztalta Gorbacsovot, s Gamszahurdia szélsőséges nacionalista grúz elnököt magasztalta, „igazi szabadságharosnak” nevezve, annak ellenére, hogy nem kis részben Gamszahurdia nacionalista ámokfutásának köszönhető az, hogy Tbiliszi, talán végleg, eltaszította magától Abháziát és Dél-Oszétiát.
Az akkor dúló azerbajdzsán-örmény háború kapcsán Habsburg Ottó szerencsésnek nevezte, hogy Azerbajdzsán közel áll a török kormányhoz, mert ez a nyugati befolyás erősödését jelenti.
Európában évszázados múltja van a Nyugat ortodoxia-ellenességének. Ezt olyan történelmi mérföldkövek jelzik, mint a Konstantinápoly elleni „keresztes hadjárat” 1204-ben; az 1439-es firenzei zsinat és unió, amely teljes kapitulációra kényszerítette a bizánci egyházat Róma előtt a török elleni nyugati segítség reményében, ami persze nem következett be. A 19. században, a „keleti kérdés” során a Nyugat a muzulmán Oszmán Birodalmat támogatta Oroszország ellenében, de talán ide sorolható Koszovó függetlenségének az ügye is.
Habsburg Ottó nyilvánvaló orosz- és szerbellenessége is e tradicionális, keleti kereszténység-fóbia megnyilvánulása (még akkor is, ha Habsburg Ottónak kevésbé van rossz véleménye Romániáról és Bulgáriáról. A magyarázat persze egyszerű – ezekben az
országokban jobban érezhető a nyugati keresztények és a muzulmánok hatása…). Habsburg Ottó ortodox-ellenes megnyilvánulásaiban, igazodva a történelmi tradíciókhoz, a keleti keresztény – muzulmán konfliktusokban is az utóbbiakat támogatja: a
koszovói albánokat a szerbek ellen; az azerbajdzsánokat az örmények ellen. Habsburg
Ottó szerint a koszovói albánok európaiak, a szerbek viszont nem azok:

„a szerbek kulturálisan egy egész más világhoz tartoznak. A horvátok, a szlovének, a bosnyákok is – nyugati emberek, ezekkel lehet valamiképpen boldogulni . És ez áll Boszniára is. Az ott élő
muzulmánokra éppúgy, mint a katolikusokra. Ezek mind nyugati orientációjúak.
Igen, a muzulmánok is. Kifejezetten azok. Ezekkel lehet tárgyalni. A szerbekkel
nagyon nehéz lesz.”