Lavrentyij Berija, hírhedett szovjet belügyminiszter sorsa sokban hasonlít Nagy Imre sorsára. Nemcsak azért, mert mindketten a sztálinista politikai elit tagjai voltak saját hazájukban (Nagy Imre begyűjtési miniszterként, Berija mint az NKVD vezetője), hanem sokkal inkább azért, mert Sztálin halála után mindketten (Berija belügyminiszterként) „liberális” reformokat indítványoztak, s végül mindkettőjüket kivégezték egykori elvtársaik.

 

Berija Sztálin halála után belügyminiszterként, és a diktátor egyik lehetséges utódjaként, amnesztiát rendelt el, megszüntette a kínzásokat, a „szocialista törvényesség” tiszteletben tartására szólított fel, megszüntette az „orvospert”, egy sor ügyben rehabilitációt rendelt el, határozottan kikelt Sztálin „russzifikátor” politikája ellen, s szót emelt a német újraegyesítés ügyében.

Berija legfőbb ellenfelei a hatalomért vívott harcban Nyikita Hruscsov és Zsukov marsall voltak (Berija a katonai kiadások megnyirbálását tervezte), akik 1953. június 26-án államcsínykísérlet vádjával letartóztatták.

 

Kudarcában meghatározó volt, hogy a pártvezetés felső- és középrétegeinek támogatását nem sikerült elnyernie, ennek oka pedig részben nemzetiségi politikája volt.

Berija engedékenyebb politikát javasolt a sztálini módszerekkel kezelhetetlen Nyugat-Ukrajna és Baltikum vonatkozásában. Azt javasolta, ne a központból nevezzenek ki kádereket ezen területek élére. Szakértői bizottságokat állított fel, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a pártvezetés által korábban elkövetett hibákat feltárják. Berija fontosnak tartotta a nemzeti tradíciók megőrzését, és elítélte a teljes népek deportációját alkalmazó sztálini politikát (habár a deportációk lebonyolítását korábban ő maga szervezte meg). 1953. május 26-án utasítást adott, hogy Lettországban váltsák le a Belügyminisztérium egész apparátusát, s a vezető pozíciókra letteket nevezzenek ki, „az összes orosz vezetőt és a más nemzetiségűeket pedig alacsonyabb beosztásba helyezzék át.” A helyi vezetők tiltakoztak a döntés ellen, mondván, nincs megfelelő számú, megbízható lett vezető, ám az utasítást mégis végre kellett hajtani.

 

Hasonló intézkedésekre készültek Nyugat-Ukrajnában is. A szovjet belügyminisztérium felhívta a figyelmet az Ukrán Kommunista Párt helytelen politikájára Nyugat-Ukrajnában, arra a 195 ezer, külföldre címzett és a szovjet titkosszolgálat által felnyitott (!) magánlevélre alapozva, amelyek panaszok tömkelegét tartalmazták a helyi vezetéssel szemben.

 

„Nyugat-Ukrajna lakói körében komoly elégedetlenséget kelt a lenini-sztálini nemzetiségi politika alapjainak megsértése. A felső pártvezetésben a nyugat-ukrajnai származású tagok száma kevés, majdnem az összes párt és tanácsi helyet Kelet-Ukrajnából és a Szovjetunió más köztársaságaiból származó vezetők töltik be....Lvov városának a 12 felsőfokú oktatási intézményében dolgozó 1718 oktató közül csak 320 tartozik a nyugat-ukrajnai értelmiséghez, az igazgatók közül nincs egyetlen nyugat-ukrajnai sem, az igazgatóhelyettesek közül pedig mindössze 1 nyugat-ukrajnai található. A nyugat-ukrajnai oktatási intézményekben az oktatásban az orosz nyelvre való áttérést az ellenséges elemek a maguk céljaira használják, russzifikációnak nevezve ezt a politikát....Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságában és a nyugat-ukrajnai pártkörzetekben mindezidáig nem vették számításba, hogy a nacionalista ellenállással szembeni harcot nemcsak a tömeges repressziók és a csekista operációk eszközével lehet folytatni, hogy a meggondolatlan repressziók csak a lakosság elégedetlenségét növelik és a burzsoá nacionalizmus elleni harcban okoznak kárt.” – olvasható a Szovjetunió Kommunista Pártja 1953. május 26-án elfogadott, Nyugat-Ukrajna politikai és gazdasági helyzetével foglalkozó határozatában.

Litvániában ugyanezt a diagnózist állította fel a Berija-féle vezetés, azaz, a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveinek megsértése, és orosz nemzetiségűek felülreprezentáltsága a vezetőségben.

 

Június 2-4-én Kijevben ülést tartott az Ukrán Kommunista Párt, ahol önkritikát gyakoroltak a Nyugat-Ukrajnában folytatott nemzetiségi politika miatt. Június 25-én a Lett Kommunista Párt tartott önkritikát a lett nemzetiségű vezetők kis száma miatt. Célként tűzték ki: a vezető pozíciókat lett nemzetiségűekkel kell feltölteni, az üléseket lett nyelven kell tartani. Lettországban azonban – majd később másutt is - kezdtek kicsúszni a kontroll alól az események. A beszámolók szerint a lettek nyíltan kezdtek beszélni arról, hogy az oroszok megszállták őket, a boltokban nem szolgálták ki az oroszul beszélőket, az eddig alkalmazásban lévő orosz hivatalnokok viszont lényegében beszüntették a munkát, azt várva, mikor kapják meg felmondólevelüket.

 

Mint ahogy arra Nyikita Hruscsov felhívta a figyelmet, az engedékenység Nyugat-Ukrajnában is meghozta az ukrán nacionalisták bátorságát. Tarnopolban távozásra szólították fel a kelet-ukrajnaiakat. Moldovában szintén „etnikai tisztogatás” indult meg, leváltva az orosz nemzetiségű kádereket. Litvániában a pártkáderek nemzetiségi alapon szerveződnek, kiszorítják a vezető pozíciókból az oroszokat, nyílt oroszellenes kirohanások hallhatók – olvashatók a korabeli dokumentumokban.

Berija nemzetiségi reformjai nyomán tehát komoly strukturális problémák kerültek felszínre a Szovjetunió nyugati részén, nevezetesen a balti népek és a nyugat-ukránok etnikai nacionalizmusa, valamint a velük szemben alkalmazott sztálini represszív politika kontraproduktív jellege. Ezekkel a problémákkal a pártvezetés elitje nem akart nyíltan szembenézni, maradt a szőnyeg alá söprés. 1953. június 26-án Beriját letartóztatták, s még ugyanabban az évben kivégezték.