Oroszország és Norvégia 44 év után pontot tett az arktiszi határvitára. Igazi határról természetesen nehéz beszélni, hiszen tengeri övezetről lévén szó, még így is komplikált azok bemérése. De a megegyezésnek hála 175.000 négyzetkilométer terület nyílik meg a nyersanyagkutatók előtt, amely a legoptimálisabb becslések szerint 6.8 milliárd tonna kőolajat és földgázt tartalmaz. Az egész Barents-tenger szénhidrogén tartaléka megközelítőleg 30 milliárd tonna, amely a világ part menti, úgynevezett „self”-en található szénhidrogén készleteinek mintegy 25 százaléka.

A megállapodás azért is nagyon fontos a két állam számára, mert az elmúlt években beindult a versenyfutás az arktikus tengeri területekért, melyre Oroszországon és Norvégián kívül az Egyesült Államok, Kanada és Dánia pályázik még. A határvonal a Spitzbergák és a Novaja Zemlja-szigetcsoportok között húzódik, majdnem egészen az Északi Sarkig.

A megállapodás lényege, hogy az eddig „szürke zónának” nevezett senkiföldjén végre megállapodtak a határokban, így megindulhat a feltárás és kitermelés. A Kőolajügyi Világtanács orosz elnökhelyettese, Anatolij Zolutuhin szerint a szürke zóna nyersanyagokban bővelkedő terület, mely még a Stokman-mezőnél is nagyobb ásványkincset rejthet. A Stokman-mezőt, mely 3.9 milliárd köbméter földgázt tartalmaz, a Gazprom termeli ki, a norvég Statoil és a francia Total részvételével. Igaz technikai nehézségek miatt ott új szerződést kell kötni, ami tovább nyújthatja a mezőn kezdődő kitermelést. (Ráadásul a Duma 57 képviselője is az új szerződés ellen foglalt állást, mondván, az Oroszország gazdasági érdekeit sérti.) A probléma azonban lehet, hogy magától fog megoldódni. A szürke zóna megnyitásával a norvégok már jelezték: elképzelhető, hogy a bizonytalan orosz befektetések helyett a „friss” hazai vizekre fognak koncentrálni.

Tény azonban, hogy a norvégok technikai tudása és felkészültsége nélkül az oroszok nehezen tudnák kitermelni a tengerfenék alatt rejtőző földgázt. Másrészt a gyorsan kimerülő atlanti norvég források miatt valószínűleg a Statoil is a maradás mellett dönt. (Egyes elemzők szerint az oroszok csak 12-15 év múlva tudják megkezdeni a kitermelést a szürke zónában, de a norvégoknak ez akár 4-7 éven belül sikerülhet.)

Az Egyesült Államok Földtani Intézetének egy 2008-as kutatása szerint a világ eddig fel nem tárt, de már a jelenlegi technikai eszközökkel is elérhető szénhidrogén készleteinek negyede az Északi-sarkkörön belül található. Az energetikai cégek évről-évre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a régió iránt, a globális felmelegedés miatt pedig egyre hosszabb ideig hajózható a Északi-sarkkör, ami megkönnyíti a hozzáférést ezekhez a tartalékokhoz.

Egyre többen vélik úgy, hogy a létrejött szerződés segítségével Oroszország partnerre lelt az Arktisz körül folyó geopolitikai játszmához, ami – ismerve Kanada és az Egyesült Államok hagyományosan jó viszonyát – egyáltalán nem lebecsülendő dolog. Szerdán például Szergej Ivanov miniszterelnök-helyettes bejelentette: Oroszország 2012-ben kérvényezni fogja az ENSZ-nél annak elismerését, hogy a Lomonoszov-hátság hatalmas nyersanyag tartalékaival az eurázsiai kontinentális lemez része, így nem képezheti sem Kanada, sem Dánia (Grönland okán) részét.

A nemzetközi kérdésekkel foglalkozó szakemberek a 21. században két geopolitikai ütközőzónát feltételeznek a nagyhatalmak között. Közép-Ázsia mellett az Arktisz a másik terület, amely a nagyhatalmak közötti feszültségek forrása lehet. Az Északi-sark esetében további érdekesség, hogy míg Kína – mely már láthatóan a világ legerősebb hatalma címre pályázik – Közép-Ázsiában már potenciális befektetőként és vásárlóként jelent meg, addig – földrajzi okok miatt – az Arktiszon csak közvetve, Oroszországon keresztül érdekelt. De a Föld legnépesebb országa növekvő nyersanyag éhsége és az új orosz-kínai szerződés miatt minden valószínűség szerint Oroszország mellé fog állni az Északi-sark körül zajló geopolitikai játszmákban. S ez ellen – a Kínának jócskán eladósodott – Egyesült Államok aligha tehet a jövőben bármit is.