Olasz- és Németország atomenergia nélkül végképp a Gazprom-Áramlatok felé fordul

Silvio Berlusconi római kormányfő a saját politikai túlélése szempontjából sem mellékes önkormányzati választások után elvesztette az atomenergia jövőbeni olaszországi felhasználásról kiírt referendumot is. Mint közismert, Putyin és olasz kollégája nagyszabású, a mediterrán ország egyre növekvő energiaéhségét csillapítani hivatott, civil célzatú nukleáris fejlesztésekben állapodtak meg. Az olasz-orosz atompaktumot előbb az Európai Unió kifogásolta, majd az olasz választók akaratából került le végleg a napirendről.
Olaszország az 1980-as évekre már négy atomerőművel is rendelkezett, de a csernobili katasztrófa hatására, a hazai közvélemény támogatását élvezve, előbb leállította ezeket, majd az olasz választók egy ügydöntő népszavazáson, 1997-ben meg is erősítették ebbéli szándékukat.

Sokakban azonban rögtön felmerült a kérdés: mihez is kezd a világ legfejlettebb államait tömörítő G8 csoport egyik tagja a leggazdaságosabbnak tűnő atomenergia bevonása nélkül? Bár nukleáris energia hiányában is szavatolható egy Olaszország nagyságú állam zavartalan ellátása, mindez azokat a régi, sokszor elátkozott, energiahordozókat hozza ismét előtérbe, melyek legalább akkora mértékben kötik az olasz fogyasztást a külföldi beszállítókhoz, mint történt volna ez a nukleáris fűtőelemek és azok tárolása esetében.
Az olasz energiatermelés illetékesei határozottan elvetették a feketeszén fokozott igénybevételét, mivel így, az egy kilowattóra energiára eső széndioxid kibocsátás megközelítőleg a földgáz elégetése során kibocsátott érték duplájára rúgna. Marad tehát a földgáz, még akkor is, ha a légnemű energiahordozót elnyelő olaszországi erőművek többsége elavult, a lehetőségekhez képest gyenge hatásfokkal termel. A római székhelyű energiamogul, az Eni által kiadott felmérésből is kitűnik, hogy az európai fogyasztás bő 60 százalékát a nukleáris létesítmények adják. Amennyiben az utóbbi mennyiség akár felét is földgázzal kéne kiváltani, az EU uralta kontinens éves igénye 200 milliárd köbméterrel nőne. Csak összehasonlításképpen írjuk ide: a Gazprom egy esztendő során nagyjából 180-190 milliárd köbméternyi légnemű energiahordozót ad el nyugatra! Ezzel egyszersmind lefedi a teljes európai fogyasztás negyedét.
A fukusimai atomerőműben történtek után az Európai Unió több tagállamában is komoly, megelőző jellegű intézkedéseket léptettek életbe. Olaszország például márciusban, tehát szűk három hónappal az említett népszavazás előtt, egy évre felfüggesztette a tervbe vett nukleáris létesítmények előkészítési munkálatait. Németországban, Angela Merkel kancellár hét, elavultnak minősített erőmű mielőbbi leállításáról nyilatkozott. A híressé vált, a kapitalista világgazdaság válságait hozzávetőleg 25 éves időszakokban előrevetítő, Kondratyev-ciklus látszólag a békés felhasználású atomenergia súlyosabb üzemzavarait illetően is megállja a helyét. Csernobil (1986. április) és Fukusima (2011. március) között egy hónap híján éppen negyedszázad telt el.

Végül nem marad más, csak a földgáz és a Gazprom. Sorba véve a lehetséges kitermelő országokat, az észak-afrikai államok a nyugati sajtóban gyakran csak mint a „forradalmi láz fertőzte” vidékként kerülnek bemutatásra. Algériát már az Eni sem tekinti stabil partnernek, miközben Líbia pengeélen táncol. Kadhafi és Berlusconi (de Sarkozy is!) egy sor stratégiai jelentőségű megállapodást kötöttek, a Gazprom pedig éppen az Eni hathatós segítségével szállt partra a fekete kontinensen. Elég, ha visszaemlékezünk az Elefánt földgázmező koncessziós alapú kitermelésének körülményeire. A NATO-akció óta a Líbiát és Szicíliát összekötő gázvezeték nem működik, a szállítást határozatlan időre felfüggesztették.
A geopolitikai sakkjátszmákon túl nem hagyhatjuk figyelmen kívül a természeti katasztrófákból fakadó nehézségeket sem. 2010-ben a Hollandiából és Norvégiából Olaszországba földgázt szállító vezeték egy svájci földcsuszamlás miatt megsérült, helyrehozatala egy hónapig húzódott. Előtte, még 2008 decemberében a Messinai-szorosban, egy teherhajó felsértette az egyik, Algériából az olasz partokhoz futó kőolajvezetéket. Szerencsére a másik négy nem rongálódott meg, de a károk kijavítása hetekre visszavetette a szállításokat.

A problémakör feloldását nehezíti, hogy az Európai Unió még ma is gyanakvással tekint Moszkvára, sőt Brüsszelben sokan a korábbi orosz-ukrán gázvitákért is a Kreml-t hibáztatják. A Déli Áramlatról kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy elsősorban nem összeurópai célokat szolgál, hanem egyes csúcsfogyasztók (leginkább Olaszország) energiaellátásának bővítésére találták ki, melybe számos más tranzitállamot is bevontak. A déli korridorhoz természetesen nem kötelező csatlakozni, így bárki könnyen vezeték és gáz nélkül maradhat. Igaz, saját akaratából nem társul az Eni és a Gazprom projektjéhez. Hasonló a helyzet északon, ahol gőzerővel dolgoznak a testvérhálózaton, az Északi Áramlaton. A célország a legnagyobb európai fogyasztó, Berlin, aki ezzel egy csapásra megszabadulhat az akadékoskodó lengyelektől és a Moszkvával hadilábon álló baltiaktól is.
Azt is tudni, legalábbis sejteni lehet, hogy a Gazprom-áramlatoknak nincsen reális alternatívája. A Nabucco talán sosem épül meg, de mire az atlanti hátterű vezeték elér a posztszovjet „isztánokba”, Kína és India már régen lefölözte az ottani termelés javát. Ráadásul Azerbajdzsán is egyre közelebb kerül Moszkvához, a SOCAR lassan a Gazprom legfontosabb partnerévé válik. A két állami vezetésű óriáscég együttműködése akár az AGRI-projektet is zárójelbe teheti. Nem marad más forrásterület, mint Irán és Irak, akikkel lehet, hogy a következő húsz évben még közös szándéknyilatkozatok kiadásig sem jut el az európai közösség. A Nabuccóra várva, a Déli és az Északi Áramlat fő ellenlábasai záros határidőn belül körön kívül találhatják magukat. Az olasz és német atomstop pont az orosz felet juttatja nyerő helyzetbe, de egyszerre le is lebbenti a fátylat az európai energiaellátás kóros sebezhetőségéről.
Az olasz népszavazás szülte egyértelmű elutasítás és az itáliai atomprogram dicstelen vége Berlusconi ellenzékét erősíti. Ugyanis, bár mindenki a Cavaliere nevéhez köti az Eni-Gazprom egyezséget és a Déli Áramlatot, a szintén orosz segédlettel tervezett atomerőművek helyett Rómának nem lesz más választása, rá kell lépnie a Moszkva szállította gázra. Utóbbiban Berlusconi érdemei elévülhetetlenek, és lesznek akkor is, amikor már csak kevesen akarnak emlékezni rájuk.