Orosz milliárdosé lehet a Milan?

Miután a milánói fellebbviteli bíróság 560 millió euró megfizetésére kötelezte, Silvio Berlusconi akár idén nyáron túladhat az AC Milanon. A rekord nagyságú összeget az olasz miniszterelnök tulajdonában álló Fininvestnek kell átutalnia a Carlo De Benedetti érdekeltségébe tartozó CIR számlájára. A két olasz óriásvállalat bő húszéves harcának középpontjában a befolyásos kiadó, az Arnoldo Mondadori Editore megszerzése állt.

A Repubblica értesülése szerint a közel félmilliárdos tételt a Milan eladásából fedezné az olasz miniszterelnök. Erről – állítólag – éppen a Cavaliere beszélt az általa gründolt és összetartott Popolo della Libertà egy magas rangú vezetőjének.

„Most megcsinálhatnám, mivel a csapat megnyerte a bajnokságot, és még kelendőbb lett. Én maradnék a tiszteletbeli elnök, de egy orosz milliárdos 51%-os tulajdonosként léphetne a helyemre.”

Az ukrán gólzsák még mindig a legnépszerűbb Milan-játékos

Az emberek könnyen felejtenek, különösen igaz ez a futballban. 2006 nyarán, a calciopoli kellős közepén, a második ligával fenyegetett Milan sztárja, Andrij Sevcsenko elsőként lépett le a süllyedő hajóról. 5 évvel ezelőtt, 44 millió euróért Abramovics Chelsea-jébe igazolt.

A Milan hívők a klub hivatalos Facebook-oldalán bő egy hónapja szavazhattak arra a focistára, akit a legszívesebben hoznának vissza a csapathoz. A felsorolt sztárok mindegyike a Milan Hírességek Csarnokának örökös tagja.

A listán Sevcsenko mellett szerepelt Gianni Rivera, George Weah, Ruud Gullit, Daniele Massaro, Dejan Szavicsevics, Franco Baresi, Frank Rijkaard, Paolo Maldini és Marco Van Basten.

Vajon mikor bukik meg a belorusz rezsim?

A július 3-i megmozdulások szétverése megmutatta, mekkora szakadék tátong a hatalom és a nép között Belaruszban, a rendőrség brutalitása, melynek során immár mintegy 1800 embert őrizetbe vettek, s nemcsak Minszkben, hanem a vidéki városokban is, lassan a csendes többséget is az ellenzék oldalára állítja.
A belorusz ellenzékiek túlnyomó többsége tizen- és huszonéves fiatal, akiknek semmilyen összehasonlítási alapjuk nincsen, hiszen Alekszandr Lukasenko immáron 17 éve – az már majdnem egy emberi generáció – vezeti a kelet-európai országot. Ők alkotják az ellenzéki mozgalmak fő motorját, annál is inkább, mivel nekik nincs semmi vesztenivalójuk, nincs családjuk és egzisztenciájuk, ami visszatarthatja őket a „meggondolatlan” lépésektől.

Olasz- és Németország atomenergia nélkül végképp a Gazprom-Áramlatok felé fordul

Silvio Berlusconi római kormányfő a saját politikai túlélése szempontjából sem mellékes önkormányzati választások után elvesztette az atomenergia jövőbeni olaszországi felhasználásról kiírt referendumot is. Mint közismert, Putyin és olasz kollégája nagyszabású, a mediterrán ország egyre növekvő energiaéhségét csillapítani hivatott, civil célzatú nukleáris fejlesztésekben állapodtak meg. Az olasz-orosz atompaktumot előbb az Európai Unió kifogásolta, majd az olasz választók akaratából került le végleg a napirendről.
Olaszország az 1980-as évekre már négy atomerőművel is rendelkezett, de a csernobili katasztrófa hatására, a hazai közvélemény támogatását élvezve, előbb leállította ezeket, majd az olasz választók egy ügydöntő népszavazáson, 1997-ben meg is erősítették ebbéli szándékukat.

Avagy Szaakasvilitől nem lett sótlan a grúz csirkeragu Edd meg Szaakasvilit! 

Moszkvában gombamódra szaporodnak a grúz éttermek. A kaukázusi konyha különösen az orosz főváros fiatal lakóinak körében népszerű. Ami Londonban az indiai gasztronómia, az a Kreml tövében Tbiliszi fűszeres ízvilága. The Independent

A Moszkva központjától alig pár lépésnyire, a Puskin tér tövében nemrég nyitott Café Hacsapuri estefelé mindig megtelik vendégekkel. Fiatal moszkvaiak ülik körbe az asztalokat és a grúz konyhaművészet remekeiből rendelnek. Alapfogás a tyúkhúsból készült fűszeres ragu, a csahohbili, melyet cigánypetrezselyemmel ízesítenek. Ehhez a séfek szerint leginkább Lobio, azaz csípős babsaláta és a világhírű hacsapuri – sajttal töltött – kapros lepény illik.

Aludj csak, én álmodom

A Szovjetunió 2010-ben

A Komszomolszkaja Pravda 1959. december 31-én közölt cikke alapján. Eltűnik a pénz. Megszűnik az alkoholfogyasztás és a bűnözés. Ingyenes étkezés mindenki számára. A jég nélküli Szibéria születése.

A Komszomolszkaja Pravda (a szovjet KISZ Központi Bizottságának lapja 1925 és 1991 között, mind a mai napig a legolvasottabb orosz napilap) érdekes archívuma egy több, mint fél évszázados cikket őriz 1959 szilveszteréről, mely 2010 újévének napját mutatatta be az akkori olvasóknak. Az írás szerzője a korszellemnek (vagy a Komszomol utasításának) megfelelően bizakodással tekintett a jövőbe, és érezhetően nagy reményeket fűzött a szovjet gazdasági-társadalmi-technológiai fejlődés várt eredményeihez.

Az orosz történelem csak az európai részeként értelmezhető? 

Andrej Nyikolajevics Szaharov orosz akadémikus, az Orosz Tudományos Akadémia Orosz Történeti Intézetének igazgatója a Kultura TV-csatornán tartott előadást „Oroszország mint a világ civilizációs folyamatának része” címmel. Az alábbiakban ezt ismertetjük röviden.

 Szaharov szerint, bár az orosz történelemnek megvannak a maga sajátosságai, mégis, azok az interpretációk, amelyek Oroszországot kívül helyezik a világtörténelem általános  menetéből („Oroszországot megérteni nem lehet.”), inkább ideologikus, mesterséges jellegű próbálkozások, hiszen Oroszország folyamatos kölcsönhatásban volt/van más civilizációkkal, elsősorban a Nyugattal. I. Péter és utódai, de Lenin és Sztálin is „utolérésben és megelőzésben” gondolkodtak, tehát a Nyugathoz képest határozták meg Oroszország helyét a világban. 

 Tbiliszi esete a világpiaccal

Az elmúlt két évet tekintve komoly változások történtek az egyik legfontosabb és legismertebb grúz kiviteli termék, a bor kereskedelmét illetően. 2008-ban – a kezdődő világgazdasági válság, de javarészt a grúz-orosz konfliktus együttes hatására – jelentősen visszaesett a kereslet Tbiliszi nemzetközileg is elismert élelmiszeripari terméke iránt. Mégis, a keresletcsökkenés ellenére, a kiviteli célországok száma nőtt, így földrajzi értelmemben piacbővülésről beszélhettünk. A problémakör alaposabb vizsgálatához érdemes egy pillantást vetünk a vonatkozó adatokra.

Vlagyimir Putyin egy forma 1-es Renault-t vezetett Szentpéterváron

Az orosz miniszterelnök, ha nem is valódi versenykörülmények között, de a leningrádi megye egyik nemrég átadatott pályáján tehette próbára (autó)vezetői képességeit. A királykategóriában vitézkedő Renault csapat egyik pilótája Vitalij Petrov, míg az istálló fő támogatói között a Lada nevét is olvashatjuk.

Az Észak Velencéjében rendezett motorshow fő attrakciója természetesen Putyin formula egyes „debütálása” volt, de a november 7-i dátum szimbolikus gesztusnak is tűnhet. Hol vannak már a szovjet korszak militáris felvonulásai, a bolsevik forradalom látványos, ünnepi díszletei. A 2014-es Szocsiban elrajtoló első orosz nagydíjra készülő föderációt ma sokkal jobban izgatja a francia állami mamutvállalat, a Renault tervezett keleti piacbővítése. Utóbbi értelmében ismét teljes kapacitással termelhetne a Togliatti gyáróriás, és végre valahára teljesen megújulhatna a Lada modellpalettája is. Ennek egyik szimbolikus lépése a még FIAT 124-es alapjaira épülő 2100-es család nyugdíjazása. A manapság Classic néven futó matuzsálemi technika mellett szinte biztosan új köntöst kap a 33 éve lényegében változtatás nélkül gyártott Niva is, részben átvéve a Dacia-Renault egyik hasonszőrű típusának vonatkozó elemeit.

Túl a Sztálin-barokkon, de messze a jelentől

Az 1982 óta létező New York-i Storefront for Art and Architecture nonprofit elven működő galéria az elmúlt bő negyed évszázad során komoly érdemeket szerzett a reflektorfénytől távol eső művészeti értékek, kuriózumok bemutatásában. Immár három évvel ezelőtt, 2007-ben fotótárlaton ismertették a Szovjetunió legjelentősebb építészeti emlékeit azok teljességében. A Magyarországon szinte semmilyen visszhangot nem kapó kiállítás anyagát gazdagon illusztrált albumba foglalták, mely eddig sosem látott széles spektrumot nyit egy valaha volt világbirodalom modern építészeti mementói előtt. Utóbbiak közül jó néhány nemzetközileg is elismert műremek, míg mások egy letűnt korstílus utolsó mohikánjai. Egyes épületeket ma is használnak, de a többségük üresen áll, és lerobbanva várja sorsának jobbra fordulását.

„CCCP: Cosmic Communist Constructions Photographed” címet viselő kiállítás a 70-es, 80-as évek szovjet építészetének állít emléket. Mindez egyben kiváló ellenpélda mindazok számára, akik a kommunista szuperhatalom vasba, betonba és néha téglába öntött realitását a sztálini korszak „barokk”-nak – hazánkban Rákosi-barokknak – csúfolt robusztus épületeiben vélik felfedezni. A Hruscsov nevével fémjelzett desztalinizáció és a 20-as évek avantgárd korszakának részleges rehabilitálása új utakat nyitott meg a szovjet-orosz építészek, művészek előtt. A feltörekvő ifjú tehetségek magasabbra emelhették tekintetüket, túl az impérium határain, egyúttal alaposan szemügyre vettek olyan „nyugatiasan modern” városokat, mint Rotterdam vagy az újjászülető Nyugat-Németország nyüzsgő metropoliszai. Ugyanakkor nem feledkeztek meg a további kurrens irányvonalakról, stílusokról sem, így tanulmányozták Brazília és Argentína, Rio, São Paulo és Buenos Aires urbanizációját is.

Meztelenek, talán bolondok és egy kicsit szabadok is

Művészet és cenzúra a Szovjetunióban. Kiállítás a 20-as 30-as évek szovjet fotóművészetéről. Edoardo Sassi, Corriere della Sera

A fényképek szinte az összes múlt századi diktatúra kedvenc propagandisztikus eszközei közé tartoztak, hiszen minden másnál pontosabban ábrázolták az adott totalitárius rendszer embereszményét. A Rómában nemrég megnyílt kiállítás egy Olaszországban alig ismert, mégis hihetetlenül érdekes művészeti korszak, a 20-as, 30-as évek szovjet-orosz fotográfiáját hivatott bemutatni. A legkorábbi kiállított képek nem sokkal az októberi forradalom után készültek, míg a sorozat záróakkordjaként bemutatott darabok szereplőit a sztálini korszak tetőpontján kapták lencsevégre. Ezen az időrendi pályán szerveződik kronologikus sorrendbe a kiállítás anyaga, melyet a Sala Santa Rita elegáns és egyben klasszikus termei fogadtak be. A tárlat fényét emeli, hogy korábban ugyanezen térben kaptak helyet többek között Robert Capa, Arnaldo Pomodoro, Tommaso Le Pera, Roberto Capucci, Bartolomeo és Achille Pinelli, Antoine Jean Baptiste Thomas, Emanuele Luzzati, Altan, Pablo Echaurren, Federico Garolla, Maria Signorelli, Mojmir Ježec illetve Michelangelo Pace alkotásai is.